realestatebyclara.com
Bűncselekmény, pletyka, kiközösítés, erőszak... Mi közük ezeknek egymáshoz? Mit szólnánk ehhez: almalopás, anyagyilkosság, sebességtúllépés, robbantásos terrorcselekmény...? (Nem csoda, hogy manapság oly sokan összekeverik a zaklatást a nemi erőszakkal. Ezen a plakáton - valószínűleg szándékosan - egymás mellé került a két szó. ) Ideje tiszta vizet önteni a pohárba. VALÓDI BŰNÖK - fenyegetés, megfélemlítés, zsarolás, bántalmazás, fizikai erőszak. Ezek mind büntethető és büntetendő kategóriák, hiszen a másik ember szabadságát korlátozzák. Kikényszeríthető, hogy az ilyen magatartásformákat mindenki messze elkerülje. NEGATÍV MEGNYILVÁNULÁSOK, DE NEM BŰNÖK - gyalázkodás, kirekesztés, uszítás, gyűlölet-beszéd, előítélet, sztereotípia, hátrányos megkülönböztetés, diszkrimináció, kiközösítés, zaklatás, gyűlöletkeltés, megszégyenítés, megalázás. Egészen nyilvánvaló, hogy gyerekeinket a nyitott gondolkodásra, az elfogadásra, és a szeretetre neveljük. Ám az is nyilvánvaló, hogy nem büntethetünk meg senkit azért, ami a fejében történik.
Ezzel szemben ott, ahol alig van szabadság, a rendszer jól kiépített, nehéz hatalomra jutni, de könnyebb azt megtartani. A kormányzás művészetéhez szükséges képességeket sorba véve arra a következtetésre jutott, hogy az etikai követelmények érvényre juttatása a politikai cselekvésben hiba - a fejedelemnek a politika törvényszerűségeit kell követnie ahhoz. Machiavelli mércéje a politikai hasznosság: a cselekvés mércéje a végcél, s bár nem írta le, azt sugallja, hogy a cél szentesíti az eszközt. Másik nagy jelentőségű műve a Beszélgetések Titus Livius első 10 könyvéről, amelyben a köztársaság felsőbbrendűsége mellett érvel. A Discorsi címen is ismert műben felvázolta az államformák változásának körforgását: a választott uralom az örökletessé válással züllésnek indul, a nép legjobbjai megdöntik a fejedelem uralmát, a hatalom egy csoporthoz kerül, ám ez oligarchiává torzul. Végül a nép maga veszi kezébe a kormányzást, ez zűrzavarba, romlottságba fordul, így szükség van egy erőskezű fejedelemre.
Akit fizikailag bántalmaznak a mássága (vagy bármi egyéb miatt), annak elemi joga, hogy megvédje magát, vagy a rendőrséghez forduljon. Minden más csak szimpla hangulatkeltés, semmi több. Ez a fajta attitűd és kommunikáció abszolút átzuhanás a ló túloldalára. Nem tűnik igazán sportszerűnek, sem pedig hatékonynak, amikor az emberi szabadságot hirdetve épp másokat igyekszünk megfosztani a személyes szabadságuktól. A tudóstársadalom jelentős szegmense évtizedek óta próbál pontot tenni annak a vitának a végére, hogy a homoszexualitás genetikusan determinált, avagy tanult, felvett magatartásforma. Az érintettek az első verzióért szorítanak, a vallási fanatikusok és egyéb homofóbok az utóbbinak. (Meglehetősen zsenáns volna, hogyha kiderülne: az, amit mindig is bűnnek tartottak, valójában teljes egészében a Teremtő műve... ) Az elmúlt évek során számos kutatócsoport publikált részeredményeket, többségük az X kromoszómán vélte felfedezni a homoszexualitásért felelős gént, vagy géncsoportot, a pontos azonosítás azonban még a mai napig várat magára.
De ami ugyancsak meglepő, hiszen Stimpson idézi is, az Szent Pálnak a Rómabeliekhez írott levele (3., 7-8. ): "Mert ha az Istennek igazsága az én hazugságom által öregbül, miért kárhoztattatom még én is, mint bűnös? Sőt inkább ne cselekedjük-é a rosszat, hogy abból jó származzék? – amint minket rágalmaznak, és a mint némelyek mondogatják, hogy mi így beszélünk, a kiknek kárhoztatása igazságos. " Tizenöt századdal Loyolai Szent Ignác előtt tehát már az őskeresztényekkel szemben fölhozták majdnem ugyanazt a vádat, amelyet a jezsuitákkal szemben. Stimpson ennyivel be is éri, mondván, korábbi forrásokat nem talált. Mi sem, de későbbieket igen, mármint Szent Pál episztolája utániakat. Hermann Busenbaum jezsuita atya 1650-ben vaskos könyvet adott ki ezen a címen: Medulla theologiae moralis ("A morálteológia magocskája"), és ebben a könyvben olvasható: Cum finis est licitus, etiam media sunt licita. "Ha a cél megengedett, akkor az eszközök is megengedettek. " Igaz, Busenbaum eleve leszögezi: a bűnös eszközt kárhoztatni kell, és csak másodjára fűzi hozzá, hogy ha a médium kétes, azt csak igazán üdvös cél érdekében szabad alkalmazni.
"Kicsontozva" is eléggé körülményes: "Az erkölcsi érték, melyet az eszközökhöz fűzünk, részben a céltól függ, részben maguktól az eszközöktől, részben az eszköz és a cél viszonyától; az eszköz abban a tekintetben kapcsolódik a célhoz, hogy vajon ama cél jó avagy gonosz-é, akkor ugyanis az eszközt is jónak, illetőleg gonosznak kell ítélnünk. " Ez idáig mindenki képes felfogni az ő elméjében. Csakhogy ezután Pereire kissé homályosabbá válik: az ember sok mindent szeretne elérni, sok mindent nem. Ha a cél jó, akkor pusztán azért sok mindent megteszünk. Itt a lényege az eszköz és a cél viszonyának. Mármost tekintetbe kell vennünk, hogy milyen mértékben üdvös az a cél, amelynek elérését szem előtt tartjuk, továbbá többé-kevésbé(! ) tisztesek-e az eszközeink. Mert ha a cél üdvös, akkor fontolóra kell vennünk, hogy valamely, kevésbé tiszta(! ) eszköz jól szolgálja-e a mondott cél elérését. (Tegyük hozzá: még csak az kellene, hogy egy kevésbé tiszta eszközzel sem tudjuk elérni az üdvös célt, mert hát nem üdvösről, ugyebár, szó sem lehet. )
Lehet, hogy ezzel az egy mondattal jobban ki tudod magad fejezni, mint percekig tartó magyarázattal. Nem elég egyértelmű a magyarázat? Segíts nekem, írd meg kommentben, amit te gondolsz erről a idézetről!