realestatebyclara.com
Kézikönyvtár Verstár - ötven költő összes verse Vörösmarty Mihály Kisebb költemények 1834-1855 ELŐSZÓ Teljes szövegű keresés Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a föld ormain. Munkában élt az ember mint a hangya: Küzdött a kéz, a szellem működött, Lángolt a gondos ész, a szív remélt, S a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat, Az emberüdvöt, melyért fáradott. Ünnepre fordúlt a természet, ami Szép és jeles volt benne, megjelent. Öröm - s reménytől reszketett a lég, Megszülni vágyván a szent szózatot, Mely által a világot mint egy új, egy Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje. Hallottuk a szót. Mélység és magasság Viszhangozák azt. S a nagy egyetem Megszünt forogni egy pillantatig. Mély csend lön, mint szokott a vész előtt. A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel lapdázott az égre, Emberszivekben dúltak lábai. Lélekzetétől meghervadt az élet, A szellemek világa kialutt, S az elsötétült égnek arcain Vad fénnyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragját.
Viszont előfordul, hogy a folytatásban az egyik jelentéselemről hirtelen átvált a másikra, és ahhoz szervezi a következő képet. Ez történik itt is: a megőszült föld képe még lezárja a többi jelentéselem belső mozgását, ugyanakkor már előre is utalva a földet mint női lényegű és nőiségében egykor boldog ember t jeleníti meg. A női földről pedig egy meghökkentő asszociációval a földet (mint világot) megteremtő Istenre tér át. Persze az Istent is antropomorfizálja: bár Isten halhatatlan, a megöregedés és a megőszülés törvénye őrá is kiterjed. Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz! Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12